Tévhitek a táplálkozásban 5. „Egyél naponta többször keveset!”

Vitatott, hogy hova is nyúlik vissza ennek a kolosszális tévedésnek az eredete. Sokan a XX. század közepére datálják, mikor a testépítés, illetve főként a sportágat támogató sporttáplálkozással foglalkozó tudományok új szintre léptek.

A növekedéshez szükséges, amúgy embertelen mennyiségű kalóriát csak napi 5-6-szori alkalommal voltak képesek bevinni az ember-óriások. A „minél nagyobb annál jobb” elv alapján a testépítés megannyiak szemében az egészségesség jelképévé vált, és dogmává válása után elég nehezen lehetett kikezdeni a köztudatlanságból.

– Miért is kell nekünk napi ötször enni?
– Hát…. őőő… én azt hittem te tudod!?
– Megvan, biztos pörgeti a metabolizmust!
– Igeeeen, minden bizonnyal pörgeti!

Én így képzelem el az emberi élettan eltorzításának „gyökereit”, de persze lehet teljesen más volt a kontextus. Még egy kérdés a filozófusoknak.

Evolúció

A valóság azonban, hogy az ember közel sem alkalmazkodott az állandó tápanyag ellátottsághoz. Sem az élelemhez való folyamatos hozzáférésünk, sem a tárolás logisztikája nem volt megoldott kérdés az elmúlt 100-150 évig. Természetesen léteztek korabeli, tartósítás céljára alkalmazott megoldások, de fontos, hogy ezek NEM a napi ötszöri táplálkozás célját szolgálták, hanem a túlélését.

Az ember evolúciója során (uszkve 2+ millió éves távlatban) sokkal inkább adaptálódott a rendszertelen, tápanyag ellátottsághoz. Persze nem jókedvében, hanem mert a táplálékszerzés munkával járt, és nem is volt rá mindig lehetőség. Az élelmet meg kellett keresni, le kellett vadászni, fel kellett dolgozni. A szezonális növényekre is csak időszakosan lehetett számítani, illetve a letelepedett gazdaság megjelenése előtti időszakig bizonytalan távokat kellett megtenni, bizonytalan zsákmány reménye érdekében.

Energia

Ékes bizonyítéka ennek ezen folyamat végkimenetelének, hogy az ember képes hosszú időn keresztül tápanyagbevitel nélkül is funkcionálni. Teszi ezt úgy, hogy az elsődlegesnek vélt energiaháztartás – tehát a gyorsan elérhető vércukor (glükóz) – helyett a tárolt testzsírt használja fel „üzemanyagként”. Még szemléletesebb, hogy a zsírból történő energia felvétel sokkal kevesebb oxidatív melléktermékkel jár, mint a vércukor felhasználás.

Fordítsuk meg a képletet és nézzük meg mi történik az emberi szervezettel, ha naponta 5-6 alkalommal tesszük ki az étkezés folyamatának. Napon belül 5-6 alkalommal ugrik meg a vércukorszínt, melyre 5-6-szor kell reagálnia a hasnyálmirigynek és inzulint kiválasztania, majd ugyanennyi alkalommal belepumpálnia a sejtekbe a glükózt.

Ha elfogadjuk, hogy az állandóan magas vércukorszint legalább olyan problémás, mint az állandóan magas vérben keringő inzulinszint, akkor láthatjuk, hogy ezt naponta többször megtenni a szervezettel, nem a legcélravezetőbb megoldás.

Kivételek

Persze felmerül a kérdés, hogy milyen kalória sűrűségű, glikémiás indexű és telítettségű az adott tápanyag, amivel 5-6-szor terheljük a szervezetünket. A jellemzően feldolgozott élelmiszereket tartalmazó nyugati táplálkozást alapul véve, szerintem ne számoljunk a legoptimistább értékekkel. Akik napi 5 kókuszdiót esznek meg (és fel is másznak érte) a nap folyamán elosztva, azok ne vegyék magukra a fentebb tételezett folyamatot, jóllehet egy igen kis szegmensről beszélünk.

Kajakóma

Ha a feldolgozott nyugati termékekből tételezzük ezt a számos étkezést, akkor a nagy és hirtelen vércukorszint emelkedésre, nagy és hirtelen inzulinválasz érkezik. Ez a folyamat állandó megtörténte során hajlamos minden glükózt a sejtekbe pumpálni, ezzel kevés elérhető energiát hagyva a szervezet számára. Ez nem más, mint a kaja-kóma, melyet rövid időn belül egy éhség követ, ami a szervezet jelzése, hogy felborult az energia egyensúly.

Majd a refrén után folyamat kezdődik elölről, és lejátszódik még 5-ször, alapul véve a táplálkozások számát.

Tárolás

Az inzulin állandó és magas jelenléte felborítja az energiaegyensúlyt, illetve tárolásra sarkallja a szervezetet. Ennek fizikálisan látható, érezhető, tapintható megjelenése az elhízás, ami a cukoranyagcsere további felborulásához vezet.

Gondoljuk meg hányszor is szeretnénk naponta erre ösztönözni szervezetünket!

Éhség

Jóllakottságunkat és éhségünket szintén hormonok irányítják. Ezek érzékenysége akkor tud reális képet adni a tényleges tápanyagigényünkről, ha alkalmanként megállhatnak pihenni. Ha állandó terhelés alatt vannak, úgy a sejteken lévő receptorok rezisztensé válnak az adott hormonra, és nem látják el megfelelően feladatukat. A leptin- és gherinrezisztencia legalább akkora problémát okoznak metabolikus fronton, mint az inzulinrezisztencia, csak az előbbiek tünetei inkább a túlevésben, és/vagy állandó éhség formájában manifesztálódnak.

Az együnk sokszor keveset elmélettel az is a baj, hogy az éhség-jóllakottság hormonok érzékenységének csökkenésével, a „keveset” mint mennyiség egyre szubjektívebbé válik, és azon kapjuk magunkat, hogy tényleg sokszor eszünk, tápanyagban szegény élelmiszert, de legalább sokat.

Ha valaki pedig tartja a kis mennyiségeket, az jóllehet állandó éhségre kárhoztatja magát, ami legalább akkora kálvária, mint a dohányosnak, aki le akar szokni, és egész nap a következő cigarettára gondol.

Eredmény

Az emberi szervezetnek határozottan NEM való az állandó tápanyag ellátottság!

Úgy az evolúciós gyökerek, mint az ember biokémiája alátámasztja, hogy ez a dogma, csak valamilyen félreértés következményeként születhetett meg, és jóllehet egy erre épülő iparág profitérdekei által maradhatott fenn.

Aki szeretne kitörni az éhség és a kaja-kóma állandó körforgásából, annak érdemes napon belül szűkebbre venni az étkezésre szánt időablakot, és persze helyesen megválasztani a megfelelő táplálékot. Mindjárt nem lesz igény 5-szöri étkezésre

Azoknak pedig akik elveszve érzik magukat mikor-mit-mennyit tengelyen mindig ott a táplálkozás tanácsadás lehetősége, ami egy igen funkcionális tudománnyá nőtte ki magát.